Madridban nagyszabású rendezvénysorozattal emlékeztek Puskás Ferencre, minden idők egyik legjobb labdarúgójára. Ahogy Esterházy Péter írta: Puskás volt a futball utolsó egyénisége, őt követően már csak sztárok vannak.

Puskás az 1956-os forradalom idején menekült el Magyarországról. Amikor a kommunista sportdiplomácia közbenjárására a FIFA egy évre eltiltotta a játéktól, úgy tűnt, egy pályafutás véget ért. S micsoda karrier lett volna már az is! Öt bajnoki cím a Kispesttel, olimpiai arany, vb-ezüst, 6–3 Londonban, 7–1 Budapesten az angolok ellen, 85 mérkőzésen 84 gól a válogatottban… Összehasonlításképpen: Pelé 77, Ronaldo 62, Van Basten 24 gólt lőtt címeres mezben.

A Real Madridhoz a szintén emigráns futballvezető, Östreicher Emil ajánlotta be, ő beszélte rá Santiago Bernabéut, a klub elnökét Puskás szerződtetésére. A presidente állítólag rosszul lett, amikor meglátta a kövér Puskást. „Kissé túlsúlyos volt” – emlékezett vissza „Pancho” érkezésére a legendás csapattárs, Francisco Gento.

 Mit keres itt?

Szöllősi György írja a Puskásról szóló bestsellerében, hogy még a Real Madrid akkori sztárja, Alfredo Di Stéfano is meghökkent, amikor először meglátta Puskást: mit keres itt ez a hájpacni? Puskás azonban bizonyítani akart. Nem volt több zsíros étel, nem volt több sör. Nejlonba csomagolta magát, s úgy futott, reggeltől estig. „Akaraterőm annyi volt, mint egy elefántnak” – nyilatkozta utóbb. Kemény erőnléti edzéseivel tizennyolc kilót fogyott.

Di Stéfano pedig rájött: a világ legjobb ballába érkezett meg Madridba. Ha Puskás elkiáltotta magát a pályán, hogy „Stefi”, neki csak ki kell nyújtania a lábát, s a labda mérnöki precizitással érkezett. „Pancho” hamarosan a Real Madrid vezéregyénisége lett. Tőle eredeztethető a 10-es szám mítosza. A többi „nagy tízes” – Pelé, Maradona, Platini, Gullit, Hagi – mind utána következett.

Szepesi György, a legendás szpíker szerint előfordult, hogy a csapat még támadott, amikor Puskás már visszafelé futott, mert látta, hogy semmi sem lesz abból az akcióból; gondolkodásban ugyanis több lépéssel előbbre tartott, mint a többiek.

 „Megmutatom ezeknek…”

Emilio Butragueno jegyezte meg a Puskásról szóló csütörtöki beszélgetőesten: „Pancho” olyasvalaki volt a maga idejében, mint ma Cristiano Ronaldo. Csak még jobb.

Első hat madridi szezonjának mindegyikében minimum 20 gólt lőtt a spanyol bajnokságban. Hatszor lett bajnok, négyszer spanyol gólkirály. Máig az egyetlen futballista, aki gólt lőtt olimpiai döntőn, világbajnoki döntőn, BEK-döntőn, Világkupa-döntőn, s aki gólt lőtt a világ legnagyobb stadionjaiban, a londoni Wembleyben, a barcelonai Camp Nou-ban, a riói Maracanában…

Amikor a Real Madridhoz került, képeslapot küldött egy kispesti barátjának, rajta a madridi stadion, hátulján pedig a szöveg: „Üdvözletemet küldöm az új műhelyből”. Később is előfordult, hogy tréfás hangú levelekben magyarázta otthoni ismerőseinek: „ha van kedvem játszani, megmutatom ezeknek, mi az a foci.”

Kincsek a hagyatékból

Csütörtökön televíziós stábok és fotósok hada várta a pillanatot, amikor a Real Madrid valdebebasi utánpótlásközpontjában leleplezték Puskás bronzból készült mellszobrát, másnap pedig a Santiago Bernabéu stadionban megnyílt a róla szóló kiállítás, amely a Real Madrid Alapítvány (Fundación Real Madrid) és a felcsúti Puskás Akadémia közös projektje.

Kincsek a hagyatékból: mezek, futballcipők, trófeák, serlegek, megsárgult fotók és egyéb relikviák. Egy korabeli meccsbelépő, Real Madrid–Penarol Montevideo, ez volt az első Világkupa-meccs (a sorozatot később átkeresztelték Interkontinentális Kupára), Európa legjobbja csapott össze Dél-Amerika legjobbjával, a madridi belépő 10 pesetába került, a Real százezer néző előtt 5–1-re győzött, Puskás két gólt lőtt… Vagy ott van az 1954-es vb-részvételi érme, amit Puskás a jelentéktelen kacatok között tartott, jelvényekkel és egyéb kütyükkel együtt.

 „Volt köztük két magyar”

Minden kortársa kiemeli Puskás emberi nagyságát: önzetlenségét, segítőkészségét. Madridban akkoriban nem volt magyar nagykövetség, ezért emigráns magyarok tucatjai keresték fel Puskásék madridi rezidenciáját, ha segítségre szorultak. Ő maga nem térhetett vissza szülőhazájába, mivel katonaszökevénynek számított (őrnagyként hagyta ott Magyarországot), s visszatérésével azt kockáztatta volna, hogy hadbíróság elé állítják, ezért inkább megvárta az elévülési idő (huszonöt év) leteltét.

„Játékosként is honvágya volt, a meccsek után magyar nótákat énekelt a zuhany alatt” – állítja Puskásék családi barátja, Tóth-Zele József egykori emigráns futballista, akit az Atlético Madrid igazolt le, később pedig a Real Madrid utánpótlás-edzőjeként dolgozott (ő nevelte ki a nyolcvanas évek legjobb madridi játékosait, Camachót, Míchelt, Martin Vázquezt és Butraguenót). Tóth-Zele meséli azt is, hogy Puskás nagy gourmand volt. „Szerettünk éttermekbe járni. Ha nem ízlett neki az étel, csak annyit mondott: harmadszor jöttünk ide, Jóska, először, utoljára és soha többé!”

Puskás életrajzírója, s egyben a madridi megemlékezés-sorozat egyik koordinátora, Szöllősi György említi, hogy egyszer egy népes turistacsoport érkezett abba az étterembe, ahol Puskás ebédelt a feleségével. A turisták felismerték a futballistát, szó szót követett, Puskás előbb csak egy italra hívta meg őket, majd ebédet is rendelt az egész galerinek, s természetesen ő állta a cechet. „Muszáj volt, Öcsi?” – kérdezte tőle a felesége, mire Puskás annyit felelt:

„Igen. Volt köztük két magyar.”

Gazdag József, Madrid

(Megjelent a pozsonyi Új Szó futballmellékletében, 2013. október 29-én.)