Van egy emlékem, hét éves koromból.  Annyira tisztán él bennem, hogy most is magam elé tudom képzelni, és melegséggel tölt el. A családomhoz van köze.

Akkoriban kezdtem el az igazi focit. Előtte Madeira utcáin játszottam a barátaimmal. És, amikor azt mondom, hogy az utcákon, akkor nem az üres utakra gondolok. Hanem igaziból, az utakra. Nem volt kapunk vagy ilyesmink, és meg kellett állítanunk a játékot, ha kocsi jött arra. Egyszerűen boldog voltam, hogy minden nap ezt csinálhattam, de édesapám az FC Andorinha szertárosa volt, és egyfolytában arra ösztönzött, hogy menjek, és játsszak az ifjúsági csapatban. Tudtam, hogy ez boldoggá tenné őt, így elmentem.

Az első nap egy csomó olyan szabállyal találkoztam, amit nem értettem, de imádtam. Hozzászoktam a struktúrához és a győzelem érzéséhez. Édesapám minden mérkőzésen ott állt a nagy szakállával a munkaruhájában a pálya szélén. Imádta. Azonban az édesanyám és a testvéremet nem érdekelte a foci.

Így minden este a vacsora azzal telt, hogy apám megpróbálta rávenni őket arra, hogy eljöjjenek megnézni engem. Olyan, mintha ő lett volna az első ügynököm. Emlékszem, amikor hazajöttünk egy meccs után együtt, azt mondta „Cristiano gólt lőtt!”.

Ők erre azt felelték; „Oh, nagyszerű.”

De tudod, hogy igazából nem is érdekelte őket? Majd úgy mentünk haza, hogy azt mondta apám; „Cristiano két gólt szerzett!”.

„Ez igazán nagyszerű Chris.” – mondták mindenféle izgalom nélkül.

Egy este aztán úgy mentünk haza, hogy azt monda; „Cristiano három gólt szerzett, bámulatos volt. El kell jönnötök megnézni, ahogy játszik”.

De mindezek után is, ha a partvonal mellé néztem, csak édesapámat láttam ott állni. Aztán egy napon – soha nem fogom elfelejteni azt a képet – éppen bemelegítettem, felnéztem, és láttam, ahogy a testvérem és édesanyám egymás mellett ülnek a lelátón. Közel ültek egymáshoz, nem tapsoltak, és nem is kiabáltak, csak integettek nekem, mintha egy felvonuláson lennének.

Pontosan úgy néztek ki, mint akik még soha életükben nem voltak focimeccsen. De most ott voltak. Engem pedig csak ennyi érdekelt.

Remekül éreztem magam abban a pillanatban. Nagyon sokat jelentett nekem. Ez egy olyan dolog volt, ami bekapcsolt bennem valamit. Nagyon büszke voltam. Akkoriban nem volt sok pénzünk. Küzdelmes volt az élet Madeirán. Mindig olyan cipőkben játszottam, amit a bátyámtól vagy az unokatestvéreimtől kaptam. De gyerekként, nem foglalkozol a pénzzel. Csak az érzéseid számítanak. És azon a napon, ez az érzés nagyon erős volt. Szeretettnek és védettnek éreztem magam.

Nosztalgiával tekintek vissza erre az emlékre, mert életemnek ezen szakasza nagyon rövidre sikerült. A foci adott nekem mindent, de szintén a futball az, amelyik idő előtt szakított el az otthonomtól, mielőtt még készen álltam volna. Amikor 11 éves voltam, a Sporting akadémiájára költöztem a szigetről, és ez volt életem legnehezebb időszaka.

Őrületes most erre visszagondolni. Amikor ezeket a sorokat írom, a fiam, Cristiano Junior 7 éves. És csak arra tudok gondolni, hogy milyen érzés lenne, ha négy év múlva összepakolnánk és elköltözne Párizsba vagy Londonba. Elképzelhetetlennek tűnik. És biztos vagyok benne, hogy a szüleim számára is lehetetlennek tűnt.

De ez egyben egy alkalom volt számomra, hogy folytassam az álmomat. Így elengedtek, és én elmentem. Szinte minden nap sírtam. Még mindig Portugáliában voltam ugyan, de olyan érzés volt, mintha egy másik országba költöztem volna. Az akcentus miatt úgy tűnt, mintha egy teljesen más nyelv lett volna. A kultúra is más volt. Senkit nem ismertem, nagyon magányos voltam. A családom csak minden negyedik hónapban tudott meglátogatni. Nagyon hiányoztak, így minden nap nagyon fájdalmas volt.

A foci tartott életben. Tisztában voltam vele, hogy olyan dolgokat csináltam a pályán, amit mások az akadémiáról nem tudtak. Emlékszem, egyszer az egyik gyerek azt mondta a másiknak, „Láttad, hogy mit csinált? Ez a srác egy fenevad.”

És folyamatosan elkezdtem ezt hallani, még az edzőktől is. De aztán volt valaki, aki folyamatosan azt hajtogatta; „Igen-igen, de sajnos túl kicsi.”

És igaz volt, vékony voltam, nem voltak izmaim. Szóval 11 évesen hoztam egy döntést. Tudtam, hogy nagy tehetség lakozott bennem, de akkor úgy döntöttem, hogy keményebben fogok dolgozni a többieknél. Befejeztem a gyerekként való játékot, a gyerekes viselkedést, és úgy kezdtem el edzeni, hogy én lehessek a világ legjobbja.

Nem tudom, hogy honnan jött ez az érzés. Belülről jött. Olyanfajta éhség volt, amely soha nem ért véget. Ha veszítettél, éhes maradtál, ha pedig nyertél, még mindig éhes voltál, csak ettél egy kis morzsát. Csak így tudom elmagyarázni.

Éjjelente elkezdtem kimenni a kollégiumból, hogy éjszaka is tudjak edzeni. Gyorsabb és erősebb lettem. Aztán amikor pályára léptem, azok az emberek, akik korábban összesúgtak a hátam mögött, most úgy néztek rám, mintha a világ vége lett volna.

15 éves koromban edzés közben odafordultam néhány csapattársamhoz. Tisztán emlékszem, hogy ezt mondtam nekik: „Egy napon én leszek a világ legjobbja”.

Csak nevettek rajta. Még nem voltam a Sporting első csapatánál, de hittem benne. Tényleg így gondoltam.

Amikor 17 évesen megkezdtem a profi karrieremet, édesanyám nem nagyon figyelt a stressz miatt. Eljött a José Alvalade stadionba a meccseimre, és olyan ideges volt a mérkőzések alatt, hogy néha el is ájult. Komolyan, elájult. Az orvosok nyugtatót írtak fel neki, csak a meccseim miatt. Azt mondtam neki: „Emlékszel még, amikor még nem érdekelt a foci? ;)”.

Elkezdtem nagyobb és nagyobb dolgokról álmodozni. A válogatottban akartam játszani, a Manchester Unitedbe akartam játszani, mert a tv-ben az angol bajnokságot néztem. Elvarázsolt a játék gyorsasága, és azok a dalok, amiket a nézők énekeltek. Nagyon közel állt hozzám az az atmoszféra. Amikor a Manchester játékosa lettem, nagyon büszke pillanat volt számomra, és még büszkébb pillanat volt a családom számára.

Nagyon érzelmes pillanat volt trófeákat nyerni. Emlékszem, amikor az első bajnoki trófeát nyertük a Manchesterrel, mindent elsöprő érzés volt. Ugyanez volt az első Aranylabdámnál is. De az álmaim egyre csak nagyobbá váltak. Mindig is csodáltam a Madridot, és új kihívásokra vágytam. Trófeákat akartam nyerni a Madriddal, és megdönteni minden rekordot, és a klub legendájává válni.

Az elmúlt 8 évben, hihetetlen dolgokat értem el a Madriddal. De őszintén szólva, az évek előrehaladtával, egy-egy trófea megnyerése másfajta érzést váltott ki belőlem. Különösen az elmúlt két évben. Madridban, ha nem nyersz meg mindent, azt egyesek bukásnak vélik. Ez a nagyság átka. Ez az én munkám.

De, ha apa vagy, az egy teljesen más érzés. Olyan érzés, amit nem lehet leírni. Ez az amiért a Madridban töltött időszakom különleges. Focista vagyok, igen, de apa is. Van egy emlékem, közösen a fiammal, amire mindig tisztán emlékezni fogok. Melegség fog el, ha csak rá gondolok.

Cardiffban történt, a pályán, miután megnyertük a Bajnokok Ligáját. Történelmet írtunk aznap este. Amikor a végső sípszó elhangzásakor a pályán voltam, úgy éreztem, mint aki üzen a világnak. De aztán odajött a fiam is ünnepelni. Hirtelen minden megváltozott. Marcelo fiával futkározott körbe-körbe. Együtt tartottuk a trófeát. Majd kéz a kézben sétáltunk a pályán.

Ez egy olyan öröm, amiről fogalmam sem volt, amíg nem lettem apa. Olyan sok érzés jött elő egyszerre, hogy ezt nem lehet szavakba önteni. Csak ahhoz a pillanathoz tudom hasonlítani, mint amikor Madeirán megláttam édesanyámat és a testvéremet a bemelegítéskor a lelátón.

Amikor a Bernabéuba mentünk ünnepelni, Cristiano Jr. és Marcelito a nézők előtt fociztak. Teljesen más szituáció volt, mint amikor én az utcákon fociztam, de remélem, hogy ugyanolyan érzés volt neki, mint akkor nekem.

400 madridi mérkőzés után is töretlen az ambícióm. Azt hiszem, így születtem. De az érzések egy győzelem után egyértelműen megváltoztak. Ez egy új szakasza az életemnek. Az új Mercurial cipőkbe van egy különleges üzenet gravírozva. A sarkán van, ezeket a szavakat olvasom el, mielőtt kimegyek a játékos kijáróba.

Olyan ez, mint egy utolsó emlékeztető…egy végső motíváció: „A gyermek álma”.

Talán most már értitek.

A végén mindig ugyanaz a küldetésem, ami volt is. További rekordokat akarok megdönteni Madridban. Az összes lehetséges címet meg akarom nyerni. Ilyen a természetem.

De hogy miről is fogok mesélni az unokáimnak, amikor 95 éves leszek, és mi is jelentette a legtöbbet számomra a madridi időszakból, az az a pillanat, amikor a fiammal együtt sétálhattam a pályán, bajnokként, kéz a kézben.

Remélem, hogy meg tudjuk ismételni.