Amugy ezzel kapcsolatban eszembe jut Ibra konyvebol egy reszlet.
Kód:
Dél-Koreában szerveztek egy találkozót Josep Maria Bartorneuval,
a klub új elnökhelyettesével. A hotelban találkoztunk, és ő legalább
világosan beszélt.
- Zlatan, ha van ajánlatod, fogadd el!
- Nem akarok elmenni - feleltem. - Én a Barcelona játékosa vagyok,
úgyhogy maradok.
Josep Maria Bartomeu csalódottnak tűnt.
- De akkor hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet?
- Van egy ötletem - mondtam. - Hívjátok fel a Real Madridot!
- Miért tennénk ilyet?
- Mert ha el kell mennem a Barcából, akkor az a Real lenne, ami
miatt elmennék. Oldjátok meg, hogy megvegyenek!
Josep Maria Bartomeu elsápadt.
- Ugye viccelsz?
- Egyáltalán nem - mondtam halálosan komolyan. - Van egy
trénerünk, aki nem meri megmondani nekem, hogy nem akar látni
a csapatban, úgyhogy maradok. Ha azt akarja, hogy elmenjek, a
szemembe kell mondania úgy, hogy ne legyen belőle félreértés. És a
Reálba szeretnék menni, csak hogy tudjátok.
Kimentem a szobából, és többet nem beszéltünk erről. A játszma
elkezdődött. Igen, azt mondtam nekik, hogy a Real. De ez csak
taktikai húzás volt. Provokáció. Valójában a Manchester Cityvel és
a Milánnal tárgyaltunk.
Természetesen hallottam arról, ami a Citynél történt, hogy van
pénze a csapatnak, amióta egy arab sejk megvette a klubot. A Cityből
még nagy klub lehet pár év múlva, ám én nemsokára huszonkilenc
éves leszek, nem nagyon volt már időm arra, hogy részt vegyek
hosszú távú tervek megvalósításában. Egy olyan klubra volt szükségem,
ami már jól működik, és egyik klub sem volt e tekintetben olyan
jelentős, mint aMilan.
- Menjünk rá a Milánra! - mondtam.
Ahogy visszagondolok a történésekre, a jelen helyzetemból elég valószerűtlennek
tűnnek. Attól a naptól kezdve, hogy Guardiola behívatott,
hogy megmondja, a padon fogok ülni, attól a naptól fogva
elég sok izgalmat okoztunk neki is és a klub vezetésének is. Kemény
játékot űztünk. A lényeg az volt, hogy annyira idegesek legyenek
már, hogy a lehető legkevesebb pénzért elengedjenek. Ami hozzásegített
volna minket ahhoz, hogy egy jó személyi szerződést kössünk.
Találkoztunk is Sandro Rosell-lel. Abeszélgetés során kiderült, hogy
Rosell eléggé kutyaszorítóban van.
Tulajdonképpen nem értette, mi az oka a köztünk lévő konfliktusnak.
Csak annyit látott, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, és hogy
kénytelen lesz engem eladni, bármi áron. Már ha nem akar megválni
az edzőjétől, ami persze egyenlő volt a lehetetlennel az eredmények
miatt, amiket Guardiola produkált. RoseIlnek nem volt választása.
Mindenképp meg kellett válnia tőlem, akkor is, ha kedvelt, akkor
is, hanem.
- Sajnálom ezt az egész helyzetet - mondta. - De a csapat olyan,
amilyen. Van olyan klub, amihez különösen szeretnél menni?
- Igen - feleltem.
- Hát ez nagyszerű - derült fel Rosell arca. - És melyik az?
- A Real Madrid.
Elsápadt. Átengedni egy Barca-játékost a Realnak, egyet jelentett
a felségárulással.
- Az lehetetlen. Bármi mást, csak azt nem.
Teljesen felzaklatta a hír. Minóval örömmel láttuk, hogy így reagált,
most már ideje volt leosztani a kártyákat. Folytattam:
- Te kérdeztél, én válaszoltam. A Real Madrid az a csapat, ahova
szívesen átmennék. Kedvelem Mourinhót, úgyhogy csak hívjátok fel
a Reált, és mondjátok el, mi a helyzet. Oké?
Nagyon nem volt ínyiikre, és ezzel teljesen tisztában voltunk. Sandro
Rosell már rendesen pánikba esett. A klub hétszázmillióért vett
meg. A fickónak vissza kellett szereznie a pénzt. Igen ám, de ha eladnák
a Reálnak, ami Mourinho új klubja volt, Rosell számíthat arra,
hogy a Barca-rajongók meglincselik. Kétségtelenül nehéz helyzetbe
került. Nem tarthatott meg az edző miatt, ugyanakkor nem adhatott el
az ősellenségnek. A fickó képtelen volt megszólalni. Ezért folytattuk:
- Gondolj csak bele, milyen gördülékenyen menne minden!
Mourinho maga mondta, hogy szívesen látna a csapatban.
Persze nem tudtuk, hogy ez így van-e, de mindenesetre ezen a vonalon
nyomultunk tovább.
- Nem - felelte.- Kár. Tényleg. A Real az egyetlen klub, amit el tudnánk képzelni.
Amikor kimentünk, elnevettük magunkat. Ügyesen csináltuk.
Real, Real. Ez volt a hivatalos vonal. De valójában a Milánra ősszpontosítottunk.
Elég rossz az a Barcának, ha Rosell kétségbeesik,
mert lejjebb fogja vinni az árat, és ez nekünk még jól jöhet. Ez volt
a terv, amit egyelőre több szálori futtattunk. Volt egy külső, nyilvánvaló,
és egy belső szál, a kulisszák mögött. Igyekeznünk kellett, mert
augusztus harmincegyig le kellett bonyolítani az átigazolásokat.
Ráadásul augusztus huszonhatodikán barátságos mérkőzést játszottunk
a Milánnal a Camp Nouban. Még semmi nem volt biztos,
de a sajtó természetesen most is képben volt. Mentek a találgatások, I
Galliani, a Milan elnökhelyettese viszont azt nyilatkozta, hogy nem
hagyja el Barcelonát Ibrahimovié nélkül.
A szurkolók plakátokkal felszerelkezve érkeztek a stadionba: "Ne
menj el, Ibra!". Elég sok figyelem irányult rám, ami teljesen érthető
volt. A meccs leginkább Ronaldinhóról szólt, ő isten volt Barcelonában.
A Barcában játszott, megkapta az Aranylabdát. majd átment a
Milánba. Egy nagy kivetítőn végignézhet majd a közönség egy válogatást
a legjobb akcióiból, aztán Ronaldinho egy tiszteletkörrel köszönti
a közönséget. Az a fickó... bármit megengedhetett magának.
Az öltözőben ültünk, és arra vártunk, hogy bevonuljunk az arénába.
Hallottuk a közönség tombolását, Guardiola most sem nézett '
rám, én pedig azon gondolkodtam, vajon ez lesz-e az utolsó meccsem
a csapattal? Mi fog történni ezután? Fogalmam sem volt. És akkor
Ronaldinho benézett az ajtón. Mindenki feléje fordult. Annak a fiúnak
van kisugárzása. Az egyik legjobb játékos a világon.
- Ibra! - kiabálta be az ajtón.
- Igen? - feleltem.
- Összepakoltad a cuccaidat? Azért küldtek, hogy átvigyelek a '
Milánhoz - folytatta, mire mindenki nevetni kezdett. Tipikus Ronaldinho-
humor. Rám néztek.
Mindenki hallott már róla, de soha nem beszéltünk erról. A mérkőzésnek
nem volt tétje, és a kezdőrúgás után Ronaldinho és én egymásra
nevettünk. Később többször is bemutatták a képet, ahol egymásra
nevetünk. A legrosszabb az volt, amikor lementünk az első
félidő végén; akkor mindenki azt kiabálta - Pirlo, Gattuso, Nesta és
Ambrosini -, hogy:
- Jönnöd kell, Ibra, szükségünk van rád.
A Milánnak nem volt egyszeru a helyzete az utóbbi időben. Az
olasz ligát egyre az Inter nyerte, de természetesen ők is azt szerették
volna, ha ismét nagy időket élhetnek meg. Ezért aztán több játékos
is, így Gattuso, nyomást gyakoroltak a vezetésre.
- A francba, vegyétek már meg Ibrát! Szükségünk van valakire,
aki nyerni akar.
De sajnos nem volt ilyen egyszeru a helyzet. A Milánnak nem volt
annyi pénze, mint régen, és bár Sandro Rosell kétségbe volt esve,
talán mégsem annyira, hogy ne a lehető legtöbbet préselje ki a Milánból
értem. ötvenmillió eurót kért, de Minót is kemény fából faragták.
- Szart sem fogtok kapni. Ibra megy a Reálhoz. Mi nem is akarunk
Milánóba menni.
- Harminc?
Múltak a percek, és Rosell kénytelen volt egyre lejjebb menni.
Egyre jobban ment a tárgyalás, Galliani pedig meglátogatott minket
a házunkban. Galliani igazi kemény figura, mellesleg a barátja és
üzlettársa Berlusconinak. Ravasz, mint az ördög, nagyon jól tárgyal.
Korábban is volt már vele dolgom, akkor találkoztam vele, amikor
eljöttem a Juventustól. Emlékszem, hogyan tárgyalt.
- Felajánlom neked ezt az összeget. Vagy elfogadod, vagy nem
lesz az egészből semmi.
