Dupla dinamit (Még mindig zseniális
)
Jean Claude Van Damme a felfelé ívelő karrierjét úgy szerette volna még eredményesebbé tenni, hogy megduplázza saját magát és egyszerre két oldalról adja a pofonokat a rosszfiúknak. A Dupla dinamit a 90-es évek egyik legjobb akciófilmjévé vált, és JCVD karrierjében is elég szép helyet foglal ez az alkotás.
Egy befolyásos üzletember halálát szeretné néhány hongkongi maffiózó, aki egy éjjel meg is támadja a Wagner családot. Csodával határos módon a kocsiban lévő ikerfiúk megmenekülnek, ám elválasztják egymástól őket. A világ két távoli pontján nőnek fel, de felnőttként egymásra találnak, hogy bosszút álljanak a szüleik gyilkosain…
A rendezőnek, Sheldon Lettich-nek ez volt a harmadik alkalom, hogy a belga sztárral dolgozhatott együtt, hiszen először a Véres játék, majd az Oroszlánszív című filmben voltak egy fedél alatt. A legelső alkotással egyből robbantottak is, de a Dupla dinamit sem vallott szégyent. A story egyszerűsége a film előnyére vált. Egyrészt nem volt több mint egy átlagos bosszú film, másrészt arra fókuszáltak, ami a legnagyobb eredmény szülheti, azaz JCVD-re.
A legnagyobb erénye a 90-es éveket jellemző atmoszféra volt, mely által a film hiába buta sok helyen, hiába nem eredeti, mégis szórakoztató és végtelenül élvezhető. Emellett a színészek is hozzátették a magukét, és Geoffrey Lewis mellett a már jól ismert ázsiai pusztító, Bolo Yeung is pozitívum volt. No persze a lényeg Van Damme volt, és az ő játéka, mely bár nem volt Oscar-díjas alakítás, de kifejezetten többet nyújtott a kettős szerepben, mint általában. Alex és Chad, a két fivér nagyok sok mindenben különböztek egymástól és ez jól is mutatták be nekünk. Az efféle akciómozikban nem nagyon erőltetik a karakterfejlődéseket, mert a legtöbb esetben a főhős terminatorként működik, és érzelmeket is nagyon ritkán visz fel a filmvászonra, de itt megkapjuk a fejlődést mind a két részről (persze, azért túlzásba nem estek).
Emellett Van Damme az erejét is megmutatja természetesen, és a bunyója Yeung és közte kifejezetten jóra sikeredett. Egy szó, mint száz, a Dupla dinamitban megvan minden ahhoz, hogy élvezhető akciófilmet láthassunk, ráadásul a tesztoszteron szint is az egekbe szökik. Férfias, kemény, egyszerű filmről van szó, ami bő 20 év után is fogyasztható.
8,5/10
A 42-es
1998-ban Brian Helgeland, Oscar díjat nyert a Legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában Curtis Hansonnal, a Szigorúan bizalmas című nagysikerű film forgatókönyvéért. 2003-ban (Titokzatos folyó) szintén ott volt a neve a jelöltek között, és bár nem kapta meg a díjat, de Helgeland neve elég szépen csengett az írók között. Azonban nem csak az írói pályája között lehet szép munkákat találni, hanem a rendezői karrierjében is. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Visszavágó, Mel Gibsonnal a főszerepben, illetve a Lovagregény, valamint a Bűn rendje, bár utóbbi nem aratott nagy sikerült, sőt… De összekapta magát és 10 évvel az utolsó rendezése után újra minőségi árut szállított a piacra, melyre ismét büszke lehet.
Jackie Robinson az egyik legismertebb baseball játékos a világon. Ő volt az első színes bőrű játékos az MLB-ben, amikor debütált a Brooklyn Dodgers színeiben az 1947-es évben. Ezzel megtört egy bő 60 éves időszakot, mely alatt egyetlen színes bőrű játékos sem lehetett tagja a profi ligának. Robinson szerződtetése óriási változást hozott a ligában, és a példája hatással volt az amerikai kultúrára, valamint a polgárjogi mozgalom egyik ikonja lett.
Brian Helgeland az ő történetét vitte a filmvászonra, és mutatta meg, hogy azért mert valakinek színes a bőre, még egyenlőként kell bánni vele. És igen, mindezt úgy tette, hogy telepakolta hatásvadász elemekkel, amik segítségével vagy nagy eredményt ér el valaki, vagy oltári nagyot zakózik. Jelen esetben az előbbi jelenséget tapasztalhatjuk, így bátran ülhetünk neki a 42-esnek.
A sportfilmek nálam mindig fokozott figyelmet kapnak, mivel én is versenyszerűen sportoltam anno, így sokszor jó emlékeket idézek fel egy adott filmmel. Ám a 42-esnél nem a megszokott belső harcot kell megvívnia a főhősnek, hanem sokkal tágabb réteggel kell megküzdenie a talpon maradásért. A saját vívódásai mellett a csapattársakat is maga mellé kell állítania, illetve a nézősereget is, akik ellenzik a tevékenységét. Robinson emberfeletti tettet hajtott végre, és hála neki, az őt érő társadalmi problémák az idő múlásával enyhültek, és a későbbi korosztálynak már jóval kisebb teherrel kellett megküzdenie. A rasszizmus sajnos a mai napig teríték van, és bár a sportban dupla erővel küzdenek ellene, az 1940-es években ez nem volt lehetséges, és a csúcson járt a bőrszín megkülönböztetése. Ezt a film nagyon egyszerűen, de annál hatásosabban mutatja be, és nem kell félni attól, hogy giccses, egyoldalú, túlzó jelenetekkel állítja majd maga mellé a nézőt a rendező, hiszen ezt megteszi a történet.
A story a megszokott módon itt is, ott is foltozva volt, hogy eladhatóbb, és kerekebb legyen, de soha nem esett át a ló túloldalára, és ez az, ami miatt ez a film kiemelkedik az átlagos sport drámákból. No persze színészek is kellettek a jó eredmény eléréséhez, és Chadwick Boseman, Harrison Ford, Christopher Meloni is jól helytálltak, de melléjük lehetne még sorolni néhány nevet, úgyhogy a casting jól sikerült.
A 42-es egy meglepően jó film lett, és a segítségével egy újabb nagyszerű ember életét ismerhetjük meg. Bátran üljünk le elé, mert megbánni nem fogjuk.
8,5/10
Részletek megvoltak belőle, de az elejétől a végéig nem, úgyhogy az új volt. 
