Elvárásoknak megfelelni köteles nagycsapatként nehéz úgy nekiállni egy kupadöntőnek, hogy az egyértelműen az egyetlen trófeaszerzési lehetőség az idényben. Mindez problémásabb, ha súlyosbítja a helyzetet egy kis vezetőségi botrány vagy a vészmegoldások szükségessége a hátsó alakzatban. Eközben a klub élő legendáját is nógatni kell, hogy ha nem túl megterhelő, legyen már szíves a kocogásnál kissé intenzívebb mozdulatokat végezni. Ilyen előjelek mellett jó produkcióval előrukkolni csodakategória, és lám, a kiherélt Barcelonának ez nem is sikerült a spanyol Király-kupa döntőjében.

Zsinórban három bukott meccsen van túl a Barcelona, amihez hasonló 2003 januárja, azaz több mint 11 éve nem fordult elő a klub történelmében. Az újkori hanyatlás okai végtelenül sokrétűek, amelyet a Tot el camp blogon kiválóan összeszedtek, véleményem szerint a következők a leglényegesebbek.

Látványosan megbukott az a – korábban széles körben mantrázott – tézis, miszerint a Barcának nem is kell igazolnia, mert csúcsszuper utánpótlásközpontjából akármikor felrángatnak egy új Xavit, Puyolt, Iniestát. Ez egyszerűen nem igaz, Bartra például már 23, de nem látni annak a jeleit, hogy nyugodt szívvel rá lehetne majd bízni 3-5 év múlva az egész védelem irányítását. Ráadásul a La Masía-bébik képzésükben szinte csak egyféle játékstílust sajátítanak el, ami nem túl kifizetődő, ha másik játékrendszerre kellene átállniuk például azért, mert az egyikre (egyetlenre?) tökéletes védekezési mechanizmust találtak már többen is (erről korábban itt beszéltem).

A védekező középpályásokból átképzett belső védők csak Pepnek jöttek be a gyomorig feltolt védelmi vonallal és azzal, hogy a kapus leülhetett pasziánszozni is a meccsek közben. Mára Mascherano, Song (vagy kényszerből a jobbhátvéd Adriano) szerepeltetése abban a pozícióban rémesen önveszélyes.

Minden hegemónia megbukik egyszer, ez alól a Barca űrgárdája sem kivétel. A Bayern tavaly végleg leverte őket, az akkori sokkot pedig azóta sem sikerül kiheverni. A nagy korszakok végén mindig látható egyfajta motiválatlanság a játékosok részéről, ez idén tavasszal lerí a Barca-játékosok arcáról. Az, hogy Messi végigsétáljon edzéseket, mérkőzéseket vagy az, hogy Iniestának momentuma ne legyen egy meccsen, 2 éve elképzelhetetlen volt.

Messinek kulcsszerepe volt a sikerekben. Az, hogy valaki ilyen fiatalon klubrekorder legyen szinte minden mutatóban és az, hogy ezt a vezetőség érinthetetlen státusszal honorálta – elfelejtve, hogy Messi is gyarló emberi lény -, hosszútávon egészségtelen folyamatokat korbácsolt fel. A felsőbbrendűség állandó hangoztatása egyszerűen torz énképhez vezet, ami futballpályán jelenleg úgy manifesztálódik, hogy Messi akkor is végigjátszik 90 percet, ha annyit fut, mint a kapus. Volt már ilyen probléma a futballtörténelemben, lesz is, de amíg Messi fejében nem köti át valaki a vezetékeket igazi közhelyek igénybevételével (csapat > te), addig ezek a jelenségek mérgezni fogják a katalán légkört.

Az átigazolási időszakok sorozatos elszabása mindkét döntőbe jutott csapatnak sajátja: amíg a Madrid évek óta nem érzi szükségét igazi, klasszis ütköző középpályás megszerzésének (Khedira kiválása után főleg di María, tegnap Isco töltötte be ezt a szerepet), addig a Barca csak előre igazol, holott Puyol már legalább 2 éve mutatja a fáradtság jeleit, Mascherano helyzetéről pedig már fentebb szóltam. Martino továbbá kifejtette a meccs után, hogy hiányzik egy erőcsatár a Barcából, mert a pánikszerűen feltolt Fabregas-t és Neymart is megették – kézcsókolom, nyáron aludni tetszett vagy nincs elég beleszólás a keret alakításába? Mindkét verzió ciki.

A bőségesre nyúlt preambulum után érkezünk vissza a kupadöntőre, amelyen a Madrid nem akarta úgy szétkapni a Barcát, mint mondjuk egy hete az Atléti tette. Azt csak a Barca impotenciája engedte, hogy így is korán vezetést szerezzenek. Isco labdaszerzése és higgadt megmozdulása egy majdnem tökéletes kontrát indított el, ami csak azért nem halt el a végén, mert Pinto állt a kapuban. Isco tegnap óriásit melózott, 92%-os pontosság mellett kiosztott 4 kulcspasszt, és a számára kissé idegen pozícióban kilencszer(!) szerelt.

A Madrid folyamatosan kézben tartotta a meccset. Nem egyszer a jelenkor futballjához szokatlan módon 4-4-2-t védekeztek (Di María is besegített), elképesztő hatékonysággal, mert amikor véletlenül a Barca továbbment a középpályás szekción, Pepe vagy Ramos robbant ki, hogy tisztázzon. Martino most nem vonta annyira vissza a védelmi vonalat, mint ősszel, emiatt lehettek látványos kontrái a Madridnak. A labdaszerzéseket követően szinte végig a félpályán kolbászoló Benzemára ívelgettek, aki Isco után a kupagyőztes második leghasznosabb tagja volt. Minden mozdulata ült, gyakorlatilag tarkóval is pontosan vette le a labdákat, és azokat egy-két csel közbeszúrása mellett is jól továbbította a kirobbanó futóbolondoknak. A befejezéseknél már nem volt ilyen jó, de ez elmondható az egész madridi támadóosztagról – ha a támadó harmadban akár csak egyszer is pontosan passzolnak, sokkal hamarabb lezárhatták volna a meccset.

Xavi hiába osztott ki 100 passzt megint, a mezőnyfölény megint annyit ért, mint a Granada ellen. A Konföderációs Kupa döntője óta végképp egyértelmű, hogy labdabirtoklással önmagában semmit nem lehet elérni. Rövid, réskereső alibipasszokkal és sokat nem érő keresztlabdákkal (30 volt belőlük) próbáltak operálni, de a régi metódus egyszer jött be igazán, a 90. percben, abból is kapufa lett. A Barcelona viszont nem érdemelt volna döntetlent, mert egyszerűen nem volt meccsben, de citálhatom Kemény Dénes mindenkor igaz szavait: „A kapufa éle mindig igazságos, mert annak a lövése pattan be, aki a hétköznapokon többet tett a győzelemért.” A kevés átütő erővel jövő akcióikat ráadásul csak Alves céltalan beadásai színesítették, a hatékonyság legkisebb jele nélkül.

Nem esett még szó a legfontosabb, meccset eldöntő momentumról. A 85. perc, ami csak Bale futásaként vonul be majd a históriás könyvekbe tökéletesen mutatta, hogy a labdaeladást követően a Barcelona ellen már simán lehet támadást vezetni pánikszerű felszabadítás helyett, és jelezte a belső védőik égető hiányát. Bartrának félig sérülten, Alves helyére kimozogva egy lehetősége lett volna, ráugrani Bale nyakára és ippont dobni, amiért pont egy sárga kártya járt volna mindent eldöntő gól helyett. Bartra kínszenvedéses futásán látszott, hogy nem teljesen egészséges, mert bár iszonyú gyors a wales-i, de hogy sprint közben még megnézze, mindenki jól érzi-e magát a kispadon, nem kér-e valaki szotyit, jelzésértékű. Bale az 5-6. rangadóra szürke futóegérből kulcsember lett, ami akár jó jel is lehet a Madridnak, ha visszagondolunk, hány évig tartott CR Barca-fóbiája.

Martino a tegnapi vereséggel valószínűleg elköszön év végén, mert bár voltak jó periódusai idén, a motivációs problémákat, Messit, az átigazolási időszakot és a nagy durranás Neymart nem tudta megfelelően a csapat érdekei szerint kezelni/játszatni. Ancelotti amolyan mocsailajososan eddig jó érzékkel pörgeti a szezont, a végelszámolásnál még talpon a két nagy sorozatban. A Madrid, bár nem ellenállhatatlan, már szerzett idén egy trófeát, nagy kudarc nem lehet a szezonból. A Bayern ellen azonban már visszaüthet az, ha a hullafáradt játékosait 80 percig fennhagyja, mint tegnap. Mint ahogy az is, hogy (a dortmundi visszavágó után második alkalommal) harmadik csereként az egyetlen komolyan vehető csatárt védővel helyettesíti, a hosszabbítás lehetőségére kicsit sem gondolva.

A Pep-féle Barca sírjára tegyünk gondolatban egy virágot, nagy dolgokat hoztak a sportágba, de a katalánoknak ideje lenne újragondolniuk a rendszer fenntarthatóságát.

Szerző: Koppányi Gergely alias kompany

Facebook: Kompany lő, gól

Forrás: kompany.blog.nepsport.hu